Az új baloldal 1968-ban szakított a régivel és akaratlanul bár, de utat nyitott a neoliberális fordulatnak. Sajátos kölcsönviszony alakult ki: a globális tőke az ’68-as emancipációs mozgalmakban megjelenő energiák felhasználásával tudott megerősödni. Cserébe az emancipációs mozgalmakban megjelenő energiák kibontakozása előtt a neoliberális globalizáció nyitotta meg az utat.

Tallár Ferenc

Daniel Bell egy a 70-es évek elején született, rendkívüli érzékenységről tanúskodó tanulmányában[1] arról ír, hogy a társadalom berendezkedését, gazdasági és hatalmi viszonyait szilárd formákba öntő struktúrákkal szemben egyértelmű fölénybe került a folyamatos változásokat kezdeményező, a képzelőerő által mozgatott kultúra. A „kultúra vált civilizációnk legdinamikusabb komponensévé – írja –, túltéve a technológia dinamizmusán is. Az elmúlt száz évben egyre fokozódó mértékben, ma pedig egyértelműen érzékelhető az az uralkodó törekvés, mely az újra és az eredetire, az eljövendő formák és érzékelésmódok tudatos keresésére irányul, úgyhogy a változás és az újdonság eszméje túlmutat az aktuális változáson… A társadalom ma elismeri a képzelőerőnek ezt a szerepét.”

A 19. században, de még a 20. század első felében is, a kreativitás, a művészi újítás zárt és kicsiny elit csoportok, egy avant-garde privilégiuma volt, olyan művészeké, akik a polgári társadalom haszonelvű racionalizmusával szemben építették fel a maguk autonóm, bohém életszféráját. Az új eszmék, formák és érzékelésmódok ebből az autonóm szférából szivárogtak át lassan a polgári társadalom megvetett és kikacagott „prózájába”. Most azonban egy új helyzettel állunk szemben. Ezt az új helyzetet Bell azzal írja le, hogy nincs többé egy világosan megjelölhető avantgárd, nincs többé feszültség egy sokkolóan új művészet és a sokkhatásnak kitett társadalom között. Nincs – hangzik Bell tézise –, mert „az avantgárd győzelmet aratott”. Az ipari kapitalizmus szigorúan hierarchikus munkarendjének és homogenizáló tömegtársadalmának fokozatos bomlásával olyan individualizált sokaság keletkezik, melynek „életstílusa leválik rögzített társadalmi alapjáról”. Az osztályhelyzet, az érdekstruktúra, az iskolázottság, a foglalkozás vagy a vallás, de még az életkor sem elegendő többé valamiféle standardizálható típus, várható magatartás meghatározásához. Ahogy a hagyományos értelemben vett társadalmi struktúrák lassan felolvadnak, az individualizálódó egyének egyre inkább arra törekszenek, hogy identitásukat a társadalomban elfoglalt pozíciójuk helyett kulturális ízlésük és életstílusuk autenticitására alapozzák.

Nem kétséges, hogy Bell – többek között – a ‘68-as események következményeivel vet számot. Az egész világon végigsöprő „forradalmi hullám” lecsendesedése után váratlanul bejelenti ‘68, ha tetszik a New Left szellemiségének győzelmét. Mert ne feledjük: ‘68 a New Left és az Old Left közötti küzdelem időszaka is volt.

A párt helyett mozgalomban, szervezet helyett akciókban és autonómiában, a képviseleti helyett közvetlen demokráciában, a gazdasági helyett kulturális forradalomban gondolkodó diákság és a New Left értelmisége bizalmatlanul figyelték az olyan, szovjet befolyás alatt álló, a sztálinizmustól csak lassan elhatárolódó pártokat és szakszervezeteket, mint az FKP és a CGT, vagy az OKP és a CGIL.

És persze az említett pártok is ellenségesen viszonyultak azokhoz a „diákok” befolyása alatt álló munkásmegmozdulásokhoz, melyek a szakszervezeteket megkerülve, az egyes üzemeken belül igyekeztek a termelés közvetlen munkásirányításának megszervezésére, a közvetlen demokrácia bevezetésére és a munkásság radikalizálására.

Tudjuk, a hagyományos baloldali kritika középpontjában a kizsákmányolás és az osztályharc állt. Ezért objektív, a pillanat hatalmának és a személyes motivációknak ellenálló, homogenizáló kategóriákban gondolkodott: osztályokban, rétegekben, érdekcsoportokban, foglalkoztatási és jövedelmi kategóriákban. Olyan szervezeti struktúrák kialakításában és rögzítésében volt tehát érdekelt, melyek arra voltak hivatottak, hogy homogenizált tömegek számára biztosítsák az egyenlőséget és az igazságos elosztást, s eközben a szervezet tudatosan eltekintett a személy egyszeriségét (autenticitását) szavatoló differenciáktól.

A ‘68 táján kikristályosodó emancipációs mozgalmak középpontjában ezzel szemben nem a kizsákmányolás, hanem az elidegenedés, nem az osztályharc, hanem az egyénekből álló sokaság emancipációja állt.

Alapvető értékük – az egyenlőséggel szemben – az egyén szabadsága volt. Ennek megfelelően a homogenizáló kategóriákat elutasították, és a differenciák, a hasonlíthatatlan individualitás, az autentikus „önmagaság” elismertetésére, a proletariátus helyett a személyiség felszabadítására törekedtek. A békemozgalmak, az antikolonialista, antirasszista és feminista mozgalmak korszaka volt ez. Kezdetét vette az identitáspolitika. A kapitalizmuskritika tárgya immár az áru „fétiskaraktere”, a mindent puszta mennyiséggé, puszta csereértékké redukáló piac és pénz személytelen hatalma, valamint a modern iparral együtt járó tömegtermelés, tömegtársadalom és tömegkultúra. A figyelem elsősorban az ipari kapitalizmus minden szféráját átszövő hierarchikus-bürokratikus irányítási formákra irányul, melyek megnyomorítják az egyéni képzelőerőt. „Hatalmat a képzeletnek” – ez ‘68-nak az az üzenete, amire máig emlékezünk.

De igaza van-e Bellnek a ‘68-as eszmék győzelmét illetően? Igaza van-e abban, hogy a társadalom ma elismeri a képzelőerő meghatározó, sőt uralkodó szerepét? Sok jel utal erre. A „posztindusztriális társadalomban”, a „tudástársadalomban”, a hierarchikus, rögzített struktúrák helyére lépő „hálózatos társadalomban” valóban uralkodó immár az a törekvés, mely „az újra és az eredetire, az eljövendő formák és érzékelésmódok tudatos keresésére irányul”. Azt mondjuk: a tudás közvetlen termelőerővé vált. Ám az immateriális munka nem mérhető: „Immaterial labour is immeasurable.” Ezzel a munka a társadalmasítás új szintre lépett.

Az árutermelés és az árucsere egyetemessé válásának eredendően az volt a feltétele, hogy a partikuláris közösségek különös szükségleteinek kielégítésére irányuló munka termékéből ne maradjon más, mint „puszta megalvadása különbség nélküli emberi munkának.” Az árutermelés feltételezi tehát az árutest kiágyazását használati értékéből éppúgy, mint a munka kiágyazását meghatározott szükségletek kielégítésére irányuló formájából: redukcióját elvont, értéktermelő emberi munkára. Ez teszi lehetővé, hogy a legkülönbözőbb szükségleteket kielégíteni képes termelőtevékenységek és ezek termékei a csereérték közvetítésével összemérhetővé és kicserélhetővé váljanak. A társadalmiság partikuláris formáit az ipari korszakban tehát úgy bomlasztotta fel a piac, hogy a hátunk mögött egyidejűleg létrehozta a társadalminak azt az elidegenedett formáját, mely az egyetemes piaci közvetítésben gondoskodik az összemérhetetlennek, tudniillik az individuálisnak a kimetszéséről. „Azért a jótéteményért – írja Adorno és Horkheimer –, hogy a piac nem kíváncsi a származásra, a cserélő azzal fizet, hogy már a születésével adott lehetőségeket is a piacon eladható áruk termelése modellálja.” De az ember társadalmiságának uralását célzó nagyszabású kísérlet nem csak a „hátunk mögött” zajlott. A tőkés árutermelés üzemszerű körülményei között tudatos célként fogalmazódott meg egy fegyelmezett, a szó szoros értelmében minden porcikájában felügyeletnek alávetett ember tervszerű előállítása a kaszárnyák, iskolák, üzemek és kórházak embergyáraiban.

Falcon a gyártósoron a Ford St. Thomas összeszerelőüzemében, 1968-ban
Forrás: Elgin County Archives, St. Thomas Times-Journal fonds, CC

És akkor, ‘68 táján, amikor a fordista-taylorista üzemszervezés hierarchizált és fegyelmező formái még csúcsra jártak, egyszer csak egy új világ veszi kezdetét. A fegyelmezett, megbízható és kiszámítható, a rögzített kategóriákba jól besorolható, a rang- és bérlétrán engedelmesen végigballagó munkaerő már nem áll a HR-esek keresési listáinak élén. Helyébe a rugalmas, az állandó újratervezésre kész, a networkökbe ágyazott projektek folytonosan változó világában tájékozódni képes, innovatív és nyitott személyiség lép. Baumannal szólva a szilárd modernitás korszakából átléptünk a folyékony modernitás világába: a fluiditás az, ami képessé tesz minket arra, hogy felszabadulván a ránk mért identitások terhe alól, bármilyen szilárd formát bármikor kitöltsünk. A minduntalan átdolgozott, individualizálódó, következésképpen egyre kevésbé mérhető értékek, a folyton változó életpályák és az összemosódó referenciakeretek kaleidoszkopikus világában a szabadság és a mobilitás válik a legfőbb értékké. Az elvárás immár nem egy meghatározott minőség, hanem a nyitottság a hálózatokban zajló közösségi (kooperatív) termelés felé, mely nem piacra szánt értékeket, hanem magát a mértéken túli, folytonosan keletkező társadalmiságot termeli: kommunikációt, emberi kapcsolatokat, az együttműködések és a fantázia új tereit, stílusokat és nyelveket – a sokaságnak (a Multitude-nak) a piac és az állam által uralhatatlan teremtőképességét. McLuhan és Negri optimizmusával akár azt is mondhatnánk: ahogy a web 2.0 az írásbeliség által eltárgyiasított és merev hierarchiákba kényszerített kultúra „visszavételét” ígéri, úgy az immateriális munka új, szabad és kreatív együttműködésen alapuló világa a társadalmiság visszavételét.

Ehhez az optimizmushoz azonban sok mindenről meg kell feledkeznünk.

Meg kell feledkeznünk „Hollywood és Silicon Valley házasságáról”, az elektronikus agora demokratikus víziójának összefonódásáról az elektronikus piactérrel, továbbá annak az új, transznacionális, kreatív osztálynak a születéséről, mely úgy egyesítette magában az avantgárd művészt, a hackert és a tőkés vállalkozót, hogy egyúttal el is választotta őket a territoriális nemzetállamokhoz kötött társadalom többségétől. Térjünk hát vissza ‘68-nak „az újra és az eredetire, az eljövendő formák és érzékelésmódok tudatos keresésére irányuló” szellemiségéhez, és a hierarchikus struktúrák lebontását célzó, individualisztikus szabadságvágyához. A mából visszatekintve bizony nagyon úgy tűnik, hogy a tőkés piacgazdaságnak, mint története során annyiszor, most is sikerült magába építeni a kritikai szellemet, sőt, magát a szabadságvágyat is.

A folyamat, amit Bell a kultúra győzelmeként ír le a polgári berendezkedés rögzített struktúrái felett, egyúttal a globalizálódó tőke önszerveződésének, a neoliberális fordulatnak a folyamata is volt.

A kapitalizmus 70-es évek elején tetőző válságára a tőke kezdetben a begyakorolt, hagyományos eszközökkel válaszolt: bértárgyalásokkal, a szakszervezetekkel és az állammal folytatott, háromoldalú egyezkedésekkel, új kollektív szerződésekkel. Azaz az Old Left akkor még masszív tömbje, a szakszervezetek felé fordult, de kezdetben jottányit sem volt hajlandó engedni az üzemeken belüli munkaszervezés hierarchizált és bürokratikus formáit illetően: a menedzsment, miközben tárgyalt a szakszervezetekkel, elutasította az üzemeken belüli autonóm munkaszervezés, az egyéni megoldások, az „alulró jövő”, kreatív kezdeményezések lehetőségét, azaz semmilyen engedményt nem tett az emancipatív mozgalmak New Left-szellemisége felől érkező, anarchisztikusnak ítélt követeléseknek. A fordulat akkor következett be – állítja Boltanski és Chiapello –, amikor a munkaadóak arra kényszerültek, hogy taktikát váltsanak, és az emancipatív kritikának tegyenek engedményeket: a termelés feletti ellenőrzés helyreállítása – írja Boltanski és Chiapello – végül is annak volt köszönhető, hogy a munkaadók „szakítottak az ellenőrzés korábbi módozataival és asszimilálták az autonómiára és az felelősségvállalásra irányuló, korábban szubverzívnek ítélt követeléseket.”[2]

A tőke tehát egyrészt felhasználja és az értéktermelő munka körébe vonja a likvid munkaerőt, s vele az immateriális munkát is, aminek legfigyelemreméltóbb példája maga a web 2.0. Az olyan óriáscégek, mint pl. a Facebook, valójában csak egy keretrendszert biztosítanak az ingyenmunkát végző felhasználóknak (clickworkereknek), akik mindennapi tevékenységük során feltöltik ezeknek a ma már a tőzsdén bejegyzett, sokmilliárdos értéket képviselő tőkés vállalkozásoknak a platformjait. Hab a tortán, hogy ugyanezek a cégek a felhasználók adatainak manipulálásával és kiárusításával mára a nagypolitika minden demokratikus kontroll alól kibújt szereplőivé is váltak. Ahogy Losoncz Márk írja kitűnő tanulmányában: „A felhasználók horizontális együttműködése helyett egy centralizált rendszer internetokráciája sajátítja ki a megteremtett értékeket, a magántulajdon folyamatosan visszahódítja a közjavakat a szabad megosztástól, a piacon túli viszonyok helyett egy rendkívüli piaci vállalkozásnak, az általános áruvá válásnak lehetünk szemtanúi…”[3] Magyarán szólva az emancipáció során felszabadult kreativitást és képzeletet, az új folytonos keletkezését a virtuális járadék szolgálatába állítják.

Másrészt látnunk kell azt is, hogy a tőke csak azért tudja felhasználni és az értéktermelés körébe vonni ezt az új terepet, mert maga is likvid formát öltött, és nekikezdett a tőke szabad áramlása elé tornyosuló akadályok lebontásához. Ezeket az akadályokat a tőke a 70-es évek elején a gondoskodó, és ebben az értelemben természetesen autoriter állam szabályozó tevékenységében, sőt, magukban a territoriális nemzetállamok rögzített struktúráiban, politikai intervenciókat kikényszerítő berendezkedésében fedezte fel.

Miközben a hagyományos baloldal kezdte elveszíteni társadalmi bázisát, nemcsak a New Left szakított az Old Lefttel, de a tőke is.

A társadalmi integráció intézményesült formáinak felszámolása, minden emberi viszonynak az absztrakt pénzviszonyokra történő redukálása végül is a tőke deterritorializációja, felszabadulása, ha tetszik emancipációja útján ment végbe. Hisz nem úgy van-e, hogy ma az győz az egyenlőtlen, a világrendszer egészét átfogó versenyben, aki nagyobb szabadsággal rendelkezik? A territoriálisan kötött állam ki van szolgáltatva a bármikor kivonulni képes banktőkének és a multinacionális vállalatoknak. A pillanatok alatt eltűnni és újjászületni képes pénztőke a reálgazdaságot, a territoriális, politikai, humán és persze adókötelezettségek alól kibújni képes, „könnyűszerkezetes” vállalkozás a hierarchikus, helyhez kötött, nehézkes és ezért könnyen ellenőrizhető munkaszervezeteket teperi maga alá. A minden esszenciális tehertől, minden korláttól való megszabadulást feltételező mobilitás nem azért válhatott-e tehát mára önértékké, mert egyúttal a mások feletti hatalom, horribile dictu, a deregulált, liberalizált világrendszer perifériáinak kizsákmányolásában tud eredményes lenni? Ahol is a periféria maga is deterritorializált: éppúgy fellelhető Afrikában, mint Borsodban.

Félreértések elkerülése végett: szó sincs arról, hogy egy kalap alá venném a ’68 szelleméből született emancipációs mozgalmakat és a hozzájuk fűződő reményeket, valamint a neoliberális fordulat által el- vagy felszabadult globális tőkét. Ahogy a Facebook-felhasználó „éppen úgy lehet a fogyasztói preferenciák sodródó alanya, mint a fennálló rend korlátain túllépő lázadó”, úgy általában is erőviszonyokról és szembenállásokról, ha tetszik, küzdelmekről van itt szó. Olyan küzdelemről, mely nem dőlt még el. De a ’68 óta eltelt fél évszázad épp ezért is számvetésre szólít.

Számot kell vetnünk azzal, hogy ha a globális tőke az emancipációs mozgalmakban megjelenő és formálódó energiák felhasználásával tudott kialakulni, akkor ez fordítva is igaz. Akkor az emancipációs mozgalmakban megjelenő energiák kibontakozása előtt a neoliberális globalizáció nyitotta meg az utat azzal, hogy lerombolta a szilárd intézményi kereteket, társadalmi struktúrákat és határokat – hogy az áramlások terébe omlasztotta a piac és a tőke hatékony szabályozására valaha képes, territoriális nemzetállami keretek között létrejött politikai berendezkedést.

E számvetés és újragondolás lehetséges irányait illetően hadd utaljak végül Nancy Fraser egy figyelemreméltó tanulmányára,[4] illetve az abban szereplő „hármas mozgás” (triple movement) fogalmára. A fogalom a Polányi Károly által leírt „kettős mozgásra” (double movement) utal, miszerint a modernitás történetét a társadalom két szervezőelvének ingamozgásával lehet leírni. A két szervezőelv „egyike a gazdasági liberalizmus elve – mondja Polányi –, amelynek célja egy önszabályozó piac létrehozása volt… A másik a társadalom védelmének elve, amelynek célja az embernek, a természetnek és a termelés szervezetének megőrzése”, azaz a profitmaximalizálással és a tisztán piaci automatizmusokkal szemben a társadalmi szolidaritás, az igazságosság és az egyenlőség elvének érvényesítése. A második világháború után, a Polányi által is támogatott New Deal szellemében kialakuló társadalmi berendezkedés a társadalom két fenti szervezőelvének egyensúlyára alapozva jött létre: világosan elvált egymástól a társadalom védelmét képviselő, szociális államban gondolkodó szociáldemokrácia, és a tőkés piacgazdaság elveit képviselő tábor – ha tetszik a jobb- és a baloldal.

‘68 után ez a világos képlet elmosódottá vált. A társadalom védelmének szociáldemokrata programja fokozatosan hitelét vesztette. Egyrészt a likvid modernitásban felbomlott társadalmi bázisa, az ipari korszak munkásosztálya, de maga a tömegtársadalom is individualizálódott sokasággá vált. Másrészt a globális piac uralma, a tőke szabad áramlása felbomlasztotta azt a territoriális, nemzetállami keretet, mely a társadalmi integráció kereteként szolgált, s egyúttal annak a politikai szuverenitásnak is az alapja volt, mely lehetővé tette a szociális állam piackorlátozó intervencióit. Végül az új, emancipációs mozgalmakkal, az individuális jogok és az identitáspolitikák követeléseivel szemben maga a „társadalom” fogalma is elveszítette ártatlanságát – homogenizáló-egyenlősítő stratégiájához immár a paternalizmus, a bürokratikus hatalom és a totalizáció gyanúja tapad. Ily módon jött létre, mondja Nancy Fraser, a „kettős mozgás” helyén a „hármas mozgás”, és vele egy új „politikai grammatika”. A három résztvevő, a hagyományos baloldal, az emancipációs mozgalmak és a globalizáció neoliberális erői közül bármely kettő összefoghat a harmadikkal szemben, illetve különböző területeken különböző szövetségek köttethetnek és bomolhatnak fel. Eközben mindhárom résztvevő ambivalenssé válik a másik kettő vonatkozásában.

A társadalom védelméhez a homogenizáló, bürokratikus hatalom vádja tapad, az emancipatív mozgalmakhoz a társadalmi szolidaritás lebontása, s végül a piac társadalmat fenyegető hatásai mellett jelentőséget nyer a piac emancipatív (felszabadító) hatása.

Ami az új „politikai grammatikát” illeti, Fraser szerint az „emancipációs mozgalmak ambivalenciája az utóbbi években a piacosítás támogatásában jutott nyugvópontra.” Az emancipációs küzdelem hegemón áramlatai – állítja Fraser – az emberjogi mozgalmaktól az LMBTQ mozgalmakig „veszélyes liasionba” keveredtek a neoliberalizmussal: támogatást nyújtanak a tőkeakkumuláció azon új formáinak, melyeket „flexibilisnek”, „differencia-barátnak” szokás nevezni, vagy az „alulról jövő kreativitást bátorítják”. E támogatás hátszelében pedig, „a neoliberális oldal, magát lázadónak stilizálva, az emancipáció beszédmódját használja fel arra, hogy a társadalom védelmét a szabadságra vert bilincsként elutasítsa.”

Diáktüntetés Milanóban, 1968-ban. Hasonló felvételek a világ számos országában és városában készültek akkoriban
Forrás: libcom.org

Fraser persze csak egy vázlatot skiccel fel, úgyhogy ne firtassuk, mindenben igaza van-e. Annyit minden esetre érdemes hozzátenni, hogy a giddensi „harmadik útra” lépve a szociáldemokrata pártok közül nem is egy a neoliberalizmus irányában kereste a – végül hitelevesztéssel járó – kiutat. A tendencia tehát stimmelni látszik. Ez esetben viszont felmerül a kérdés, miért épp ez a „veszélyes liasion” köttetik meg. Természetesen az emancipációs gondolat a sokszínű identitásokkal és a folytonosan keletkező, fluid sokasággal önmagában is affinitást mutat a „nyílt társadalom” gondolatával, és egyáltalán a globalizáció folyékony modernitásával. De azt hiszem, nem csak erről van szó. Arról is, hogy az un. Nyugat most szembesül a globalizáció nem várt hatásával: a világrendszer, s benne a centrum–periféria viszony drámai átrendeződésével. A centrum – igazolva Wallerstein jóslatát – deterritorialzálódott. Ahogy a határokon átlépő, megfoghatatlanná váló globális tőke egyre izmosabbá vált, a fejlett világ territoriális nemzetállamai – közöttük a legerősebbek is – elveszítették a globális tőke fölött az ellenőrzés képességét. Azt a képességüket, mellyel fenn tudták tartani az egyenlőtlen cserét az államok között, ezzel megteremtve saját területükön belül a társadalmi béke biztosításának fedezetét. S mivel mindeközben a társadalmon belüli ellentétek is növekedtek, ezek a folyamatok megágyaztak a jobboldali, nacionalista populizmusok születésének. Ezek kimondatlan, vagy épp – mint Trump esetében – kimondott célja a „nemzeti nagyság”, vagy kendőzetlenebbül szólva, a világrendszerben élvezett előnyös pozíció megőrzése vagy visszaszerzése: „Amerika mindenek előtt”. E cél eszköze pedig az ismét felértékelődő territoriális nemzetállam, a protekcionalizmus, a nagyhatalmak esetében a pőre hatalommal való fenyegetés, a kisebb államok esetében pedig az úgyszintén pőre pragmatizus. Akár azt is mondhatnánk, hogy a szuverén nemzetállam a „társadalmi termelés” és az „egyéni kisajátítás” már Marx által is megfogalmazott ellentmondásában most úgy fogalmazódik újra, mint a globális méretekben összefonódó, kölcsönös függőségeket teremtő világgazdasági termelés egyéni, ti. nemzetállami kisajátításának eszköze.

Mint a szűklátókörű nemzeti önzés eszköze, mely befelé egy autoriter, a társadalmat homogenizálni törekvő állam túlsúlyával fenyeget, kifelé pedig súlyos nemzetközi konfliktusokkal.

Ha az un. Nyugat emancipációs mozgalmai ma a pénztőke által vezérelt globalizáció és a „nyílt társadalom” felé tájékozódnak, akkor ebben, azt hiszem, nem kis szerepet játszik a jogos félelem azokkal az autoriter nacionalizmusokkal szemben, melyek a nacionalizmus autoriter, retrográd és önző formájában, de épp a (nemzeti) társadalmak védelmének programját hirdették meg. Ezzel a „liaisonnal” azonban, vélem én, az emancipációnak elkötelezett erők csak a tünetekre reagálnak, nem a kiváltó okra. Ha az egész nyugati világban válságba került baloldal nyíltan és világosan akar fogalmazni olyan kérdésekben, mint például a migráció, az Európai Unió vagy a globalizáció, nem pedig rossz szájízzel sunnyogni a végig sem gondolt kompromisszumok sűrűjében, akkor valóban számot kell vetni a ‘68 óta eltelt fél évszázaddal.

[1] Daniel Bell: The Cultural Contradictions of Capitalism. Journal of Aesthetic Education, Vol. 6, No. 12. (1972.) Bell azonos című könyve (The Cultural Contradictions of Capitalism) 1976-ban jelent meg.

[2] Luc Boltanski – Eve Chiapello: The New Spirit of Capitalism. Verso, 2005. 191. o.

[3] Losoncz Márk: A lájkoló ész kritikája. In. uő.: Vakító gépezetek. Fórum Könyvkiadó, 2013. 150–151. o.

[4] Nancy Fraser: A Triple Movement? Parsing the Politics of Crisis after Polanyi. New Left Review, No. 81. (2013. May-June.)

Kapcsolódó írások


Ehhez a cikkhez az Új Egyenlőség Facebook oldalán fűzhet véleményt.